Az úgy volt, hogy pakolgattam (a gyereknek akartam találni valami különlegesebb gyöngyöt egy tervezett karkötőjéhez) és találtam 6 db élénk piros, préselt cseppgyöngyöt. Ami rögtön kikerült az asztalomra. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy szóltak hozzám. Pár napog nézegettem őket (persze, közben más dolgom volt és más fűztem), de aztán már nem bírtam és elkezdtem tervezgetni velük. Hááát mit ne mondjak: én terveztem, ők röhögtek rajta. Mire eljutottam ide, már vagy 20x bontottam le. A befoglalás kifogott rajtam, pedig a világ legegyszerűbbjét akartam... Aztán mikor azt már majdnem elfogadtam, hogy a befoglaláson majd dolgozni kell még, a cseppek sem akartak úgy állni ahoz én akartam. Plusz, hibát hibára halmoztam, ahogy ezen a képen is láthattok legalább egyet.
És nekiálltam a nagytesójának, teljesen más szinekkel és nagyobb formában. És bár őt is bontottam, fűztem, bontottam. Ő azért kegyesebb volt hozzám.
